55. Barlangnap AGGTELEK - június 25-26.

Beszámoló az 55. barlangnapról

Igaz, hogy az idei barlangnapot megelőzően mindössze néhány órányira zsugorodott az az izgatott várakozás, ami az ehhez hasonló nagyszabású események előtt, már napokkal korábban elő szokott venni, de az idén - "rohanó világunk zaklatott emberére" jellemzően, egyszerűen nem maradt időm ilyen luxusra. Mindenesetre, ami a várakozást illeti, igazán bőséges pótlásban részesültünk. Az idei barlangnapon ugyanis tökéletesen szétvált egymástól az elméleti szervezés és a túrák lebonyolításának gyakorlata. (Persze tudom, hogy iszonyú nehéz kordában tartani ennyi embert és nem is akarok fumigálni ezzel senkit...) Úgy tűnik a regisztráció pusztán "pro-forma" működött, ui. a túraidőpontok és a helyszinre szállítás teljességgel megbízhatatlannak bizonyultak. A nehézségek sorát még az az igen kellemetlen tényező is gyarapította, hogy az előre lefoglalt faházikónkat sem tudtuk birtokba venni, ui. az előző lakó állítólag a házkulcsot is magával vitte túrázni. (3-4 órányi várakozás után - amikor Adrinak végképp elborult az agya - kiderült, hogy a kulcs mégsem látott barlangot, csendesen és valószínűleg mindenféle rosszindulat nélkül, egykedvűen fityegett a zár belső oldalán és arra várt, hogy megtalálják.)

Ezidőtájt "felpörögtek" az események, és végre - mintegy fél napos csúszással, quasi saját szervezésben - nekivágtunk a szlovákiai Kis-zsombolynak (Malá ®omboj). Hála az előző csapatok tapasztalatainak (pénteken már voltak ott néhányan), a Juju által szolgáltatott pontos koordinátáknak és Zoli GPS-ének, zökkenőmentesen odataláltunk. A zsomboly közelében még az éppen hazafelé tartó előző csapattal is összefutottunk, akik megnyugtató szavakkal erősítették az addigra azért enyhe nyugtalansággal terhelt brigádot (Adri, Zoli, Tünde, Vasek).

Azt hiszem hogy az egyébként igen szerényen "Kisnek" nevezett példányt egyértelműen a "kihagyták az erdő egy darabját" típusú barlangok közé sorolhatjuk (amilyen pl. a Vecsem). A szervezők szerencsére egy szép kék lufit helyeztek el a bejárat mellett (amilyet a kapura szoktak szerelni szülinapi partik esetén). A lufiról az előző csapat előre tájékoztatott minket, így tényleg nem volt nehéz megtalálni az úttól egyébként pár méterre fekvő barlangot. Mellesleg a lufinak nem csak azért lehetett örülni, mert az olyan vidám dolog az erdő mélyén, hanem azért is, mert nélküle a gyanútlan barlangász simán és szó szerint "bele" botolhat a (drótos) tót kollégák által gondosan körbehuzalozott szádába. (Ráadásul a drót, mint olyan, rozsdásodra erősen hajlamos és ez itten olyannyira rozsdás is volt, hogy igazi erdei mimikrit öltött magára, és a félhomályos erdőben alig lehetett észrevenni.) A beöltözést és némi erőtlen vitát követően, végül Adri vállalta magára az elő-ereszkedő-nő szerepét, rám pedig a sereghajtás maradt. Adri remekül vette az akadályokat, liba-kötélsorban követtük és végül mind a négyen leküzdöttük a nagyjából egy 25-ös és három 40-es megosztásban beszerelt zsombolyt. Bár a köteles barlangok szerelmeseinek valószínűleg meg sem kottyan ez a 144 méter, mi nem minden nap jutunk ilyen helyre. Nekem már az ereszkedéstől elfáradt a tenyerem. Kiszállás nélkül végignyomni ezt a mélységet, bizony nem gyerekjáték, és megvallom őszintén, hogy a barlang szépségeivel nem sokat törődtem. Azért így is épp elég képződményt és oldásformát fedeztem fel a szemem sarkából, néhányszor meg is álltam fényképezni. Az utolsó aknatag már egészen vidám dolog volt, közelről hallottam a többiek hangját és már nagyon lent akartam lenni, úgyhogy maximális tempóban ereszkedtem lefelé. Végre ismét együtt volt a csapat!

Lehet hogy a zsomboly neve Kis, de 144 méter aljáról kémlelni az égnek azt a darabját, ami megmaradt nekünk, mégis hatalmas érzés! Rövid élelmezésügyi pauza után, elkezdtünk lassan kifelé szállingózni. (Természetesen ugyanabban a sorrendben, ahogy lefelé is jöttünk, azaz Adri, Zoli, Tünde és végül jómagam.) Egyedül és csendben kivárni a mélyben, amíg végképp elhal a többiek gépeinek csattogása, bizony szorongató érzés. Igyekeztem elfoglalni magam, előszedtem hát egyetlen szendvicsemet és egy vaddisznó állkapcsának kaján vigyorától kísérve elkezdtem majszolgatni. Ez elég morbid dolog volt. Közben mindenféle csúszó-mászó élőlényre lettem figyelmes, néhány csapdába esett, és nyilvánvalóan halálra ítélt állatra: egy békára, egy kék és teljesen meztelen csigára, és néhány ganajtúró bogárra meg futrinkára. Meg kellett állapítanom, hogy a zsombolyok alja bizony szomorú hely, innen csak a kivátságosoknak van kiút.

Amikor Tünde elérte a második 40-es felső részén az elhúzást, én is elindultam kifelé. Bár egyikünk sem gyúrt a mászásra, simán végigcsináltuk. (Persze - hogy Tünde szavaival éljek - itt nincs "B" terv. Vagy megcsinálja az ember, vagy marad a mentés, ami egy ilyen helyen elég borzasztó lenne mindenkinek.) Négy órával az alászállás után, már vidáman készülődtünk "haza" Aggtelekre.

Az esti partizás ezúttal nem sikerült olyan jól, mint tavaly a Mecsekben. Késő is volt, hideg is volt, éhesek is voltunk, fáradtak is voltunk, megvacsoráztunk hát a közös bográcsból, csendesen megittunk két üveg bort és elvonultunk aludni a faházba. Persze vetett ágyba, amit most értékeltünk csak igazán (szar lett volna az éjszaka közepén a sátrakkal bíbelődni).

A másnap a várakozásnak megfelelően punnyadással indult, Zoliék úri egykedvűséggel passzolták a Szabadság-barlangba előjegyzett túrájukat, de néhány kávé és a reggeli elfogyasztása után mégis jó lett volna csinálni valamit, úgyhogy elsomfordáltunk a regisztrációs pulthoz, ahol sikerült feliratkoznunk egy a Földvári-barlangba tartó túrára. A "szervezett" buszozást inkább nem kockáztattuk, néhány túratárssal együtt saját autókkal mentünk az Esztramosra. Mielőtt elcaplattunk a barlang bejáratához, megtekinthettük az elhagyott vasérc- (később kő) bánya területén mementóként ott maradt műtárgyakat, ami egyébként izgalmas és kicsit szomorú dolog volt.

A Földvári-barlangról végül - némi szervezési hiba következtében természetesen - lemaradtunk (ti. órákkal előttünk távozott az a csapat, akiktől átvehettük volna a barlangkulcsot). Talán majd legközelebb vagy a következő életünkben, hiszen "FELTÁMADUNK, UGYE?".