Lamprechtsofen Höhle (Ausztria) - február 19.

Barlangtúra a világ egyik legmélyebb barlangjában

Na persze barlangászni is jó dolog, de azért az sem kutya, amikor a kutya, akarom mondani az ember (végül is a kutya is ember, nem?), a szelídebb polgári örömöknek élve, békésen szopogatja a jeles hétvégéről megmaradt árva kis Stiegl söröcskéjét és borostáját vakargatva otthonos melegben lapozgat fejében az emlékek között...

Hát lássuk csak, hogy is vót, mint is vót...

Alig hagytuk hátunk mögött Bécsnek büszke várát, amikor szokatlan dolog történt. Sándorunk mérhetetlen türelmének és a hely szelleméhez méltó poroszos vezetési fegyelmének köszönhetően, méltán mondhatom, hogy valószínűleg az osztrák Autobahn legszelídebb utasaiként faltuk a kilométereket, amikor se szó se beszéd, egy kék villogóval ellátott vámőrkocsi vágott elénk. Még fel sem ocsúdhattunk első meglepetésünkből, midőn az anyósülés lehúzott ablakán keresztül egy - láthatóan képzett - jedi lovag integetett előrefelé ciklámenszínű fénykardjával, ezzel jelezvén, hogy bizony jobb lesz ha követjük őket. Mi mást tehettünk volna? A nagyúr jelenlétében azonmód beálló konvergencia következtében, félve követtük a sorsunk diktálta utat kilométereken át, titokzatos mellékutakon, míg végül elértük a fináncok bázisállomását. Aggodalmunk csak a vámőrkocsiból előugráló jámbor arcú zöld emberkék láttán kezdett csökkenni valamelyest, amit részünkről - a képtelen helyzet következtében - szűnni nem akaró egyetemes és eufórikus heherészés és kacarászás fogadott. A vámosok az első pillanatokban érezhetően nem tudták eldönteni, hogy egy betépett csempészekből vagy elmegyógyintézeti ápoltakból (esetleg mindkettőből együtt) álló csapattal van-e dolguk. Elég morbid volt a helyzet, de drága Gáborunk jóvoltából, akinek végre alkalma nyílt megcsillogtatni alsó-stájer és felső-bajor nyelvjárásbeli ismereteit, viszonylag csekély időveszteség árán tisztáztuk, hogy nem vagyunk sem drogkereskedők, sem cigaretta- vagy alkoholcsempészek, sőt az osztrák vám- és pénzügyőrség oly' szerencsésnek mondhatja magát, hogy a sors ezúton egy igazi barlangász csapattal hozta őket össze. Ezt ellenőrizendő az egyik kevésbé jámbor arcú finánc szerencsére épp az én viseltes hátizsákomat szúrta ki a csomagtartóban, amiből önfeledten mosolyogva fordult ki a sisakom és fejlámpám, mi több, pimaszul kacérkodva kandikált ki két zöld csizmaszár... A vámtiszteknek végül a Camponás hétvégére készült Guru-Bebte egyenpólók adták meg a kegyelemdöfést. Ezt követően békésebb diskurzus vette kezdetét, melynek során finánc barátaink felnyitották szemeinket és megmutatták nekünk, hogy miért is találták gyanúsnak besötétített ablakú, sérült seggét a földön hordozó, magyar rendszámú autónkat, amelyik ráadásul szinte szőrszálhasogató pontossággal igyekezett a szabályos közlekedés látszatát kelteni... "Hm... tényleg", mondtuk erre és megragadva a vámosok megenyhülését, gyorsan visszacurukkoltunk az autópályára, kicsit bánkódva azért, hogy végül mégsem készült el az "Österreichische Zoll und das Guru Gruppe" csoportfénykép.

E bizarr fordulat után jódarabig szinte repültek a kilométerek és a verőfényes koradélutánt már szálláskereséssel tölthettük a barlang közelében. Gábor ismét remekelt és cirka 20 perc alatt felhajtotta nekünk a környék legbájosabb kiadó szobáit Unken falujában, cirka 15 km-re a Lamprechtsofen Höhle bejáratától. A házinéni, aki mellesleg főállásban tehenész (ezt egyébként le sem tagadhatta volna, mivel teljesen autentikus istállószag lengte körül az épületet), aznap vélhetően nem számított barlangász vendégekre, úgyhogy némi időt kért a szállás felkészítésére (takarítás, befűtés, speciális, barlangászoknak szóló szolgáltatások, stb.). Amíg a gazdasszony az előkészületekkel volt elfoglalva, mi gyorsan elslisszoltunk megnézni a barlangot. A bejárat melletti parkolóban csak magyar és lengyel rendszámú autókat lehetett látni, ennek megfelelően a kutatóházban is magyarok fogadtak. Sanyi egyeztetette a másnapi túra részleteit, miközben mi megcsodáltuk a Lampo hatalmas szádájánál gombamód növekvő jégcseppköveket, melyek ékesen bizonyítják, hogy az egyik legimpozánsabban karsztosodó kőzet a vízjég.

Egy kevéske egészségügyi séta után (Emese tempójában - értsd: olimpiai gyaloglás - bő egy óra) belaktuk a szálláshelyet, ahol estére még a konyhát is megkaptuk, persze csak a háziasszonnyal együtt, aki bokros teendői ellenére (4 és 6 között ugyanis fejnie kellett) sem volt hajlandó függetlenül átengedni nekünk a terepet. A közös sóletmelegítés gyorsan megalapozta a nemzetközi kapcsolatokat és szerény vacsoránkat már a gazdasszony adományaival kiegészítve, azaz némi házi zöldségleves, káposzta és almapálinka körében költhettük el. E nemes lakoma után oly' gyorsan elnyomott minket az álom, hogy Gergő angyalai (Anna, Ági, Tünde), sőt még maga Gergő sem tudott felverni minket békés szunyókálásunkból, amikor - nem is túl későn - a csapat erősítéseként megérkeztek és elfoglalták szobáikat.

Másnap, immár kilencen (Sanyi, Gergő, Anna, Ági, Emese, Gábor, Jani, Tünde és jómagam), felvonultunk, hogy végre bevessük magunkat a hegy rejtelmes gyomrába. Mielőtt elindultunk, vesztemre összefutottunk a nyíregyháziakkal. Megnyertem egy köteles beget 100 méter kötéllel, amit a lengyelek elegendő transzport híján bíztak a rájuk, azzal, hogy vigyék fel az első bivakhelyig, de a nyíregyieknek sem volt elég emberük, annyi cuccot kellett volna fölcipelni. Nem volt mit tenni, fogtam a saját kisbegemet, beleraktam a nagyba, aztán az egészet a hátamra. A társaságból jónéhányan jártak már itt, de nekem és még néhányunknak minden kavics új volt...

Persze hallottam már a Lampo méreteiről, de mégis... amikor az ember először szembesül a hatalmas termekkel, a zöldes fényben játszó tavakkal és a robajló vízesésekkel, a lelke legmélyéig áthatja a természet iránt érzett alázat. A rövid kiépített szakasz után nagy lendülettel vágtunk neki a túrának, ami szinte töretlenül tartott ebédidőig. A túraútvonal nagyon gondosan be van szerelve kötelekkel, (vízszintes és függőleges szakaszokkal egyaránt), helyenként indiánhidakkal és nagyon sok lépőszegekkel. A nagyobb hasadékok és kitettebb falak még létrákkal is el vannak látva. Gyakorlatilag egy föld alatti via ferrata útvonalról beszélhetünk, ami a kritikusabb szakaszokon folyamatos biztosítási lehetőséget nyújt, de akár biztosítás nélkül is leküzdhető. Sajnos a kötélzet helyenként eléggé el van öregedve (nem kevés helyen láttam szakadt köpennyel csupaszon árválkodó kötélmagot) és itt-ott a létrák is elég rozzantak, közlekedtünk szétesett példányon is. Csak később tudtuk meg, hogy a beszerelt kötelek átlagéletkora 20-30 év... Az egyik legnagyobb szenzáció kétségkívül a Grünsee vizeinek meghódítása volt, ahol Gáborral a közös tutajozás alkalmával sikerült is egy kissé átöblítenem a csizmáimat, mivel Gábor - aki ez alkalomból el is nyerte a Tutalyos címet (saját kérésére ly-vel!) - olyan nagy elánnal húzta lélekvesztőnket a vezetőkötélen, hogy teljes testsúlyát latba vetve végül teljesen elfeküdt, amitől a tutaj súlypontja túlzottan hátra tolódott. Emiatt sokáig dühöngtem és nem tudtam eldönteni, hogy a vizes lábam vagy a kötelesbeg cipelése-e a rosszabb, míg egy szűkületben magam is rá nem kontráztam és újból fel nem frissítettem magam a jéghideg vízzel. A víz egyébként talán még változatosabb formákban inkarnálódik a Lampoban, mint maga a kőzet, ami - alpesi barlangról lévén szó - szinte "cseppkőmentes". A hatalmas zúgó vízesésektől a kőcsatornákban csordogáló csendes kis erecskéken keresztül, az olyan csodálatos fényhatásokat produkáló tavakig, mint amilyen pl. a Smaragdsee, vagy a bejárati rész jégcseppköveitől a mindent beborító vízharmatig minden formáció előfordul. Persze ha az ember nem vész el a gigantikus terek ellenállhatatlan varázsában, éppen elég magával ragadó részletekre bukkanhat a keze meg a lába alatt is. Az intenzív vízmunka helyenként egészen bizarr, nyers formákat, padkákat, barázdákat, peremeket, őshüllőkre emlékeztető éles taréjokat vájt a sziklába, míg máshol a tengerparti föveny szépségével vetekedő békés teraszokra lehet lelni. A víz mindenhol otthagyta a nyomát, a falakon a legkülönbözőbb karr típusokat fel lehet fedezni, a nagyobb felüleleteket szinte mindenhol áramlási kagylók (scallop) borítják, a patakmedrek pedig a csodás barlangi gyöngyök gyűjtőhelyei. A mészkőben sok helyütt találni megalodusokat és a különféle klasztos falrészletek is gyakoriak.

Utunk során háromszor is találkoztunk mérőállomással. A barlang a bejárat közelében volt a leghidegebb, a kiépített szakaszon 0 fokot mutatott a hőmérő (különös, hogy a hideg így megült ezen a szakaszon, mert a barlangtúra idején a szabad ég alatt néhány fokkal melegebb volt). A belső szélfogó ajtó után a Bocksee környékén volt a legmelegebb, az itteni hőmérő 5 fokot mutatott. Érdekes, hogy azok akik tavaly is voltak itt, óriási huzatról számoltak be, ami most nem jelentkezett (ezen a szakaszon rendesen ki is melegedtünk). A következő mérőállomást, ha jól emlékszem a Lamprechtsdom tájékán láttuk, itt a hőmérő mellett egy páramérő is fel volt szerelve; 3 fokot és 92% relatív páratartalmat mutattak a műszerek. A vízesések környékén éreztük leghidegebbnek a levegőt, ezeken a helyeken a légmozgás is felerősödik és a hűvös vízpermettől még fagyosabbnak érzi az ember a levegőt.

Az ebédet már a Dolomitdóm környékén, a Riviéra felső bejáratának a közelében fogyasztottuk el. Ez volt a tavalyi túra végpontjának színhelye. Némi főzőcskézés után még melegétel és tea is került az "asztalra". A túraterv szerint 15 óráig haladhattunk befelé, úgyhogy hamarosan összeszedelődzködtünk és igyekeztünk tovább, hogy minél többet láthassunk még a barlangból. Végül a Dolomitdóm fölött, egy nagy lemászás után (ahol végre megszabadulhattam a 100 méter kötéltől) egy vízesés aknájának aljáig jutottunk el. Innen már nem láttuk értelmét a további küzdelemnek. Az akna falára elég ócskának látszó létrák voltak beszerelve, túlságosan kockázatosnak tűnt a továbbjutás. 14:45-kor búcsút intettünk a monumentális vízoszlopnak és elindultunk visszafelé.

Alig indultunk útnak, amikor összefutottunk a nyíregyházi csapattal, akik újabb adag felszerelést szállítottak a lengyelek depójába. Tőlük tudtuk meg, hogy majdnem eljutottunk az engedélyezett szakasz végéig, állításuk szerint 100-150 méterre lehettünk a hivatalos túraútvonal végét jelző Y elágazástól. A hosszú "szűkületkerülő szűkület" előtt (ez egyébként a nagy beget magam előtt tuszkolva fölfelé volt igazán "élvezetes"), még egy magyar csapattal találkoztunk. Úgy látszik valamilyen oknál fogva a népsűrűség a Lamponak ezen a szakaszán erősen megnövekedett, mert a szűkület után is belebotlottunk néhány víkendező barlangászba, akik felséges illatokat csaltak a barlang levegőjébe, ti. éppen babfőzeléket főztek. A rotyogó főzeléktől összefutott a nyál a számban, ráadásul a fazekat római lakomákhoz hasonlatosan ülték, ill. feküdték körül, egyikük egy agyagpadon heverészve még jól be is fűtött magának az izolációs fólia alá dugott karbidlámpával. Azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor megfordult a fejemben, hogy most már azért nem lenne olyan rossz kint lenni...

Minthogy még elég jól álltunk az idővel, visszafelé bekukkantottunk a Riviéra alsó bejáratának kanyonjába és a Lamprechtsdom alatti grandiózus vízesést is megtekintettük, sőt a kiépített szakaszt elérve felcaplattunk azon a 390 lépcsőfokon is, ami a hivatalos turista végpont, egy az addig látottakhoz képest szinte hétköznapinak mondható vízeséssel.

A kaland végül este 8 körül fejeződött be, 10 és fél órányi túrázás után. Most értékeltük csak igazán az unkeni szálláshelyünk civilizált körülményeit. Egy jó meleg zuhany után levonultunk a meghitt kis étkezőbe, ahol nem csak jobbnál jobb falatok, de Bence remek körtepálinkája is előkerült, amit még néhány sörrel is megtámogattunk. Azt hiszem az egész napos izgalmak és a kiadós vacsora után mindenki örömmel és kellőképpen elzsibbadva bújt az ágyikójába.