Csodabogyós (Keszthelyi-hgy.) és bakonyi túrák - február 12-13.

Szóval a Kab-hegyi adótorony mellett van a Bakonyi Barlangkutató Egyesület kutatóháza, ami egy kommunista relikvia, talán már Mátyáson túl, de még Jánoson innen... vagy már Jánoson is túl? Jelenleg asszem a honvédség tulajdonában van, tőlük bérli a BBE. Az épület kommunista mivolta mostanra főként a külső- és belsőépítészeti elemekben nyilvánul meg, de jellegzetes téli vonás az is, hogy a szarul záródó nyílászárók ellenére kellőképpen túlméretezett a központi fűtés. Nyugodtan nyitva lehet hagyni mindent... Mindez egyáltalán nem keltett bennem rossz érzéseket, még az a mindenre ráragadt néhány mikron vastagságú bevonat sem, amit egyesek "petének", mások "dzsetkának" titulálnak, de ami miatt éppen szinte tapinthatóvá, sőt hallhatóvá váltak a hely szelleméhez "méltó" baráti diskurzusok, másképpen szólva "röfögések", ahogy az erdészek hívják az ilyesmit. Az kétségtelen, hogy a nagy hangulat (quasi borgőz) és annak melléktermékei is beleivódtak a falakba. És még sok mást is éreztem, mind-mind jó és titkos és misztifikálható, ha úgy akarom, de ezt csak az érti, aki inkább megy a lepukkant ivóba cimborálni, mint a félelőkelő művendégváró műintézetbe műinni. (Műsüsüzni mentem: Művadkörte.) A mellékhelyiségek pedig egyszerűen leírhatalanul szépek voltak. Különösen barlangászás után. Ez az előbbi mondatból áradó cinizmus teljes mellőzése mellett is igaz. Ezt is csak az tudja elképzelni, aki tért már "haza" meggyötörten barlangászásból, hasonló körülmények közé. Télviz idején ez maga a paradicsom. Minden emlék megszépül idővel, mondják. Itt egy fél nap is elég ahhoz, hogy a városi ficsúr gyökeresen átalakuljon és minden meggondolás nélkül revidiálja a nézeteit bizonyos tekintetekben. Istenuccse, még néhány nap és sokkal egészségesebb, de legalábbis a városi létezés rákfenéivel kevésbé befolyásolható lélekkel és sokkal több betyárkörtével avagy paksimogyoróval tértünk volna haza.

A bakonyi barlangászok nyílt szívű, kissé terhelt, de igen vidám és szeretnivaló emberek. Ez nagyon jó hatással volt ránk. Megtanultuk pl. az un. "vidékies beszerelés" titkait (pl. hézagosan elhelyezett nitfülek, elsütetlen hilti patronok a falban és kutyaláncon lógó acélhágcsók), meg hogy nem kell "parázni", ha omlik a barlang. Ha alul marad valaki, akkor legalább biztosan kiszáll a barlangi mentőszolgálat és nyitnak egy tárót a sérülthez, ami mindenkinek jó és ez megkíméli az egyébként tűzön vizen át küzdő bontóembereket egy csomó munkától. Ezzel a módszerrel sok-sok víznyelőbarlangot lehet pl. viszonylag kis befektetéssel (de legalábbis más kontójára) kibontani. Ákoska, Balázs és Rezső mindenkit elkápráztattak a történeteikkel. A slagos macska esete, (sajnos a Barlangász Szövetség nem engedélyezte, hogy névadója legyen egy erre érdemesült barlangnak, de ha egy helybéli barlangászt megkérdezel, hogy merre van a Slagosmacska barlang, akkor bizton útbaigazít majd...) vagy az Öregköves barlang kettős aknájának falátszakadása budapesti viszonylatban elképzelhetelenül nagy sztori lenne, de úgy látszik a Bakonyban az ilyesmi nem kavar akkora port, hiszen a vidéki ember nyugalma mérhetetlen (ez abból is látszik, hogy ilyen sokáig kibírták az irritáló pestiek társaságát). Hihetlen munka és hit van ezekben az emberekben, ami a barlangok állapotán is tükröződik. Itt még összetartanak az emberek. Szerintem még a legmegátalkodottabb pesti csapat sem küzd olyan álhatatosan, mint a bakonyiak. Ha pedig egy pesti nem tudja kiélni magát saját környezetében, akkor elszegődik a Bakonyba, miként megtette ezt már néhány ember.

Szombaton hajnali fél 10 körül már úton voltunk a Csodabogyós-barlang felé. Én személy szerint kissé leeresztve, mert nagyszabású zsombolybejárásra készültem és valami oknál fogva képtelen voltam kiverni a fejemből a Csengő-zsomboly és a kötelezés küzdelmeinek délibábban úszó képét (sajnos összeomlott az ácsolat, ezért nem tudtuk bevállalni). De amint ez lenni szokott: a beöltözés, az új társaság és persze az előttünk tornyosuló és megmászásra váró hegy segítségével hamar túltettem magam a csalódottságon, aztán néhány pillanat múlva már a Csodabogyós oldalában lihegtem a többiekkel és azon igyekeztem, hogy ne csússzak el a nem éppen gumicsizmára való időben a havon. Már útközben felfigyeltem egy különös, szúrós levelű örökzöld növényre és amikor megláttam nagy piros bogyóit, éles logikámmal azonnal rájöttem, hogy ez a növény lehet a barlang névadója, a csodabogyó. A helyiek meg is nyugtattak, hogy tényleg nem vagyok még teljesen hülye.

A barlang bejárati részét nem kevés munkával építették ki, sőt egy kb. kétszáz méteres szakaszt is "mentesítettek" és könnyebben bejárhatóvá tettek, ui. ez a szakasz egy darabig turisztikai célokat is szolgált. (Ez egyébként elég riasztó külsérelmi nyomokat hagyott maga után (letört cseppkövek, stb.). A Balaton közelsége és a zabolátlan túristák megtették a magukét... Hál' istennek mára már erősen korlátozott a Csodabogyós barlangi turizmusa. A bakonyiak igencsak megtiszteltek bennünket a vendégszeretetükkel: az MKBT főtitkárának és csapatának kijáró "szopatós" túraútvonalat találtak ki nekünk, utólag persze egyáltalán nem bánjuk, mert így legalább bejárhattuk a barlang legnevezetesebb szakaszait és részesülhettünk némi kimondatlan "avató" szertartásban is. Egy rövid, ámde annál csúszósabb mérsékelten felfelé tartó travizás volt az egyik erőpróba, ami visszafelé már gyerekjáték volt, a másik egy elég meredek szűkület, ahonnan inkább a felmászás volt kellemetlen, különösen a hosszú lábúaknak. Nekem sokat segített, hogy összeszorított fogakkal mondogattam: "jöttök ti még a Ferenc mélyszintjére kutyák". Külön nehezítés volt, hogy a fotóapparátust is cipelnünk kellett, amit elsősorban Huligán szívott meg, ui. ő vitte az akkumulátorokat (mint utolsó nap kiderült a háromból egyet tök fölöslegesen, ti. az már használaton kívüli volt és csak véletlenül maradt a hátizsákban). Karcsi remélhetőleg remek felvételeket készített, most én is próbálkoztam, majd meglátjuk az eredményeket. Egyébként "barlangászás közben ismerszik meg az ember": sok színes egyéniség emelte a hangulatot, hogy mást ne mondjak: Fógel avagy németesen írva Vogel úr ékesszólása nagyban hozzájárult a nemek egyenlőségének barlangi körülmények közötti kihangsúlyozására és nem utolsó sorban egy orvos szakértelmével hívta fel a figyelmet a szilikonmellek hátrányaival kapcsolatban néhány fontos irreverzibilis folyamatra, melyek barlangi körülmények között igencsak megfontolandók. "Aki ott vót, az tuggya mire gondolok, hogy ne basszameg a parasztya." Egyébként a barlang jellegében leginkább a Ferenc-hegyi barlanghoz hasonlít, persze sokkal kevesebb az overálldaráló borsókő, de több a cseppkőképződmény és sokkal terjedelmesebb hasadékok vannak. A szűkebb, kuszodásabb jellegű szakoszokat kivéve az az alapérzés, hogy az ember állandóan valami ingatag álfenéken jár és fölötte is alatta is ormótlan méretű sziklák lógnak néhány centiméteres felületen fönnakadva, ami nem túl bizalomgerjesztő látvány. A legnagyobb hasadékok (három ilyet is láthattunk) Mória bányáival is vetekedhetnének. A barlang teljes hossza egyébként öt km körüli, ebböl valamivel több mint 4 km-t már poligonra is vittek. Bontani még nem nagyon kellett, de ahogy a bakonyiakat megismertük, nem fognak nyugodni, amíg mozdítható követ vagy agyagot találnak valamelyik végponton és akkor jaj nekünk, mert ez a barlang tényleg csodabarlang, bogyóval is meg anélkül.

A Csodabogyós-bg. térképe

A felszíni mulattságok közül a hegyoldalban való gatyás csúszkálás volt a csúcs. A Csodabogyós után mindenki szépen seggreszállt és viharos tempóban leszaggattunk a hegy aljáig. Ez kurva jó volt, leszámítva, hogy majdnem mindenkinek elszakadt valamije. Majd a videófelvételek után elemezzük a technikát. Asszem van még mit fejlődnünk.

Este a szálláson nagy babgulyásfőzési akció vette kezdetét (ebben minden látszat ellenére a fiúk is aktívan részt vettek!) Szerencsére ismételten a bakonyiak jóvoltából, a csapatban már-már vészesen eluralkodó antialkoholista vonásokat is sikerült némiképp enyhíteni, ti. ők szállították a forralt bort, némi sör és még némibb pezsgő társaságában. (Nálam azért minden eshetőségre felkészülvén volt egy kis borzalmas szíverősítő is, aminek elsősorban Huligánnal néztünk utána). A babgulyás kitűnően sikerült, a három grácia Julcsi, Rozi (nem kellene bevennünk tiszteletbeli tagként?) és Szilvi remekelt, mi meg ettünk, ittunk, mint a disznók. (Az a fura nevű cseh sör nekem nagyon bejött. Neked is Huli? A többieket nem is kérdezem...) A nagy társalgóban párás szemmel adomáztunk, ki-ki tehetségéhez mérten (ebben ugye Ákoska a király) és gyönyörködtünk a színesebbnél színesebb overállokban, amiket egy gruppenszex spontaneitásával teregettünk le egy ponyvára az asztal lábainál. Ez csodás látvány volt, én biztosan még sokáig emlékezni fogok rá. Az aluszás nem ment simán, drága vezérünk eléggé el nem ítélhető módon hajtotta el az ártatlan bakonyi harcosokat, akik csak egy kis éjféli murit szerettek volna csapni... Aztán jött a vihar ("bebaszott a ménkű", ahogy Fógel mondaná) meg a részegség miatt nyitva felejtett bejárati ajtó csapkodása. Ettől mindenki nagyon jól aludt.

Kiadós reggeli után (senki sem hányt tudtommal) kipihenten vágtunk neki a Búvó-lik nevű víznyelőbarlangnak. Leszámítva, hogy egy félig nyitott hasadék behavazott oldalán kellett lemászni (nem lehetett mélázni, mert a hó hideg) egy nagyon emberbarát barlangban találtuk magunkat. Itt idézem Sanyi levelét, aki szakmai szemmel is leírta a barlangot: "Ez egy 40 méter mély aktiv viznyelő barlang, eocén mészkőben, nagyon szép oldásformákkal és szép kerek termekkel, meg aranyos patakkal. Ezt a barlangot 2 óra alatt teljesen bejártuk, sőt négyen új részekben is jártunk..." Én még annyit teszek hozzá, hogy az alsó részen egy vízzel teli szűk szifon zárta el az utunkat, ki tudja mi van utána, talán szárazabb időben bejárható.

Sajnos az Öregkövesre már nem jutott időnk, épp csak annyi, hogy megnézzük hogyan szivatják magukat Ákoskáék, akik rendületlenül próbálják kibontani a tavaly beszakadt részeket.

Némi táplálkozás után utolsó barlangunk, a Zsófiapusztai-víznyelő várt ránk epekedve. Leírásához megint Sanyit idézem: "Ez a barlang elöször egy 12 méter mély omladékban haladt, majd egy-két átbújás után egy kb. 8 méteres létrán lemászva egy nagyon magas hasadékban találtuk magunkat. Ezen végigsétálva újra lemászás, majd szűkület és újabb terem, majd egy kis szűkület, benne létra. Alatta egy kerek terem, majd sárszifon, és egy 3-as elágazással ér véget a barlang. Nekem ez is nagyon tetszett. Gyönyörü oldott falak, kevés kitöltés az elején, sok sár a végén... ezt kell bontani." Számomra megdöbbentőek voltak a nagyon erőteljesen karsztosodott sziklák, egyrészt olyan volt minden, mint egy öregember ráncos arca, másrészt olyan érzésem volt, hogy elég kihúzni egy kavicsot valamelyik repedésből és összedől az egész. Az időnként igen aktív víznyelő tevékenység miatt (már nem emlékszem a köbméter adatokra, de elképesztő számok hangzottak el) a sziklák helyenként teljesen fehérre vannak mosva, máshol pedig sötét, majdnem fekete agyagos hordalékkupacok voltak, amiket a barlang vízgyűjtőterületéről, a szántóföldekről hordhatott be a víz. A bakonyiak itt is remekeltek, emberfeletti munka lehetett a bejárati rész megerősítése, és a törmelékkupacok átcsoportosítása. Minden elismerésünk az övék!